A közismerten – és elismerten – kiváló versenytánc tréner és táncművész, Ruud Vermeij az egyik közösségi portálon mutatta be a látogatóknak azt a videót, amitől leesett az állunk.
Ezt videót csak azok érthetik igazán, akik képesek felismerni a valódi értéket, a művészi mélységeket. És ez az, ami nagyon, de nagyon hiányzik a mai versenytáncból, illetve pontosabban fogalmazva táncsport(?)ból.
Mert mi a sport, a tánc és a művészet? A Wikipédia szerint a sport meghatározott célú mindennapos tevékenység, a mindennapoktól különböző környezetben; célja a testedzés, versenyzés, a szórakozás, eredmény elérése, a képességek fejlesztése vagy ezeknek kombinációja. A tánc pedig egy művészeti ág, amely a test – jellemzően ritmikus, zenére történő – mozgásával fejez ki érzelmeket, épít társadalmi kapcsolatokat, de spirituális tartalommal is bírhat. A művészet viszont - egy ismeretlen szerző szerint - „…az emberi önvaló tökéletességének visszatükröződése, amelyben megtalálható minden vágy végső célja, és ez az, ami visszacseng: a tökéletesség időtlen harmóniája."
Ha így van, akkor tessék és nézzük meg a következő videót és döntsük el, hogy ez most sport vagy tánc, vagy esetleg egy művészi alkotás?
{youtube}DeOnt7lwiN0{/youtube}
Ez a videó a Japán nemzeti torna bajnokságon készült. A tornáról valószínűleg nem a tánc, vagy éppen pont a művészet jut eszünkbe. De amikor nézzük ezt az előadást, akkor megáll az idő és semmire sem gondolunk, mert akkorát üt a kemény gimnasztikát feledtető gyengédség és a látványból áradó magas minőség! Ehhez képest egy versenytánc formáció csak vonaglás és önkifejezés nélküli klónozása a harminc-negyven évvel ezelőtt kitaláltaknak.
A művészet – mint ahogy azt fentebb olvashattuk - egy olyan dolog, amely „az emberi önvaló tökéletességének visszatükröződése” ennél fogva nem tűri az egyen-szabatosságot és szürkeséget. Nem véletlen, hogy e megközelítés mentén szakad szét a versenytánc világ. Van az IDSF a maga szürke tömegével és egyenruhaszerű szabályaival és van a WDC, amely a nagy és színes egyéniségek gyűjtőszervezete.
Ha belegondolunk, akkor a világon minden, ami jó dolog az a nagy egyéniségekhez köthetők. Ők az igazi, jó értelemben vett sztárok. Nem azért sztárok, mert kikiáltották őket annak, hanem azért mert azzá váltak. Michael Jackson, Michelangelo, Mozart, Luciano Pavarotti, Federer, Niki Lauda, Slavik Kryklyvyy és még sokan mások a maguk területén egyedülit és megismételhetetlent alkottak. És ettől lettek elismertek.
Ha egy művészi önmegvalósításban – legyen az tánc, vagy torna – nem azok ítélkeznek és értékelnek, akik a tudásukkal és egyéniségükkel nagyot alkottak, akkor miről beszélünk?
Ezzel cseng egybe az újabb ütésváltás a WDC és az IDSF között. Steve Powell a WDC alelnöke nyílt levélben tette közzé, hogy 23 év után a WDC World Super Series nem lesz része a German Open Championships versenysorozatnak, így ez évtől a látogatók már nem élvezhetik Stuttgartban a világ legjobb teljesítményét nyújtó profi táncosainak előadását. Erre a hírre Harry Körner a GOC főmenedzsere így reagált: „…garantáljuk a magas színvonalú szakmai elismeréssel rendelkező bírói panel összeállítását, amely két héten belül megjelenik honlapunkon.”
Szóval akkor ezek szerint élhetünk a gyanúperrel, hogy az IDSF fennhatóságú versenyeken megkérdőjelezhető felkészültségű és szakmai múltú pontozók is válogathatják a gyöngyöt a kölesből.
Erről egy velünk megtörtént sztori jut eszünkbe. 2005-ben a Varazdini Croatia IDSF Open táncversenyen gyerekI korcsoportban négy pár versenyzett. A mi párunk, Deák András és Andor Barbara torony magasan kitűnt a mezőnyből, ráadásul a cha-cha-chát rajtuk kívül mindenki zenén kívül táncolta. A szlovén bíró – egy öreg bácsika – kinek adott négyest? Hát nekik, mert „ők egészen mást csináltak”, mint a többi.
Ezek után az ember már csak megvonja a vállát, ha olyan pontozást is lát, mint amilyen a Szőke Tisza IDSF Open Latin döntőjében is előfordult.