A versengés pszichológiájával foglalkozó Fülöp Márta - a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Kutatóintézetének főmunkatársa, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának docense - úgy látja: a magyarok rákényszerülnek a versenyre, de nem rajonganak érte.

Most a világ legnagyobb táncversenyének kellős közepén érdemes az - egyébként a társadalom szociológiai viszonyok elemzésén alapuló - tanulmány néhány gondolatát párhuzamba vonni a hazai táncversenyzés mentalitásával és attit?djével is. Lássunk egy-két megállapítást a tanulmányról folytatott beszélgetésből:

- Amikor 1990-ben "áttértünk" a kapitalizmusra, sokan azt hittük, vége az egyenvilágnak, jöhet a teljesítményre épülő éles verseny. Ehhez képest mintha a társadalom nem rajongana annyira a versengésért.
- Ahogy a kollektív évtizedekben nem sikerült eltüntetni a versenyt a társadalom életéből, az elmúlt két évtizedben nem sikerült versenybarát társadalmat kialakítani. Arra a nem régi kutatásunkra alapozom a megállapítást, melynek során 200 vezető topmenedzsert interjúvoltunk. Bár közöttük sokkal többen vallották magukat versengőnek, mint más általam vizsgált csoportokban (pl. tanárok, egyetemisták), mégis mintegy ötödük azt vallotta, hogy rákényszerül ugyan a versenyre, de nem áll hozzá közel. Ha ezt egy amerikai vezető mondaná, minden bizonnyal bolondnak néznék. Tény, hogy generációnként és korcsoportonként élesen különbözik a versenyhez való viszonyunk...

- Ha mégis általánosítunk, mi jellemzi legjobban a magyarok versenyfelfogását?
- A magyarok, akik persze nyilván nem egyformák, eléggé következetlenek a versenyhez való viszonyukban... Az ország méretéből adódóan kevés az erőforrás, kicsi a verseny hatóköre, nincs terep, amelyen a különleges képességeket kamatoztatni lehetne. Ezért a "nagy" ötleteket sokszor kipróbálni sem lehet. A nagy versenyhez sokféle tehetségre és képzettségre van szükség, de Magyarországon nincs szükség tengerészekre, itt nagyon nehéz oceanológusnak lenni, nincs sokféle dialektus és náció, a speciális tehetség nehezebben találja meg az útját, mint más - az általam legjobban ismert japán vagy amerikai - versenykultúrában. Ebből következik, hogy itt a kevésért is jobban meg kell küzdeni.

- Erre a kíméletlen versengésre volnánk szocializálva?
- Érdekes mód az emberek ezt a versenytempót alkalmazzák, nemcsak a politikában vagy az üzleti életben, de a hétköznapokban is. De nem szeretik...

- Hogyan vélekednek nálunk egymásról a győztesek és a vesztesek?
- Olyan társadalomban élünk, amelyik nem szocializál mindkét szerepre. Nálunk csak az aranyéremnek van igazi becsülete. A vesztés azért végzetes, mert az emberek kevéssé tanultak meg talpra állni utána, ezért sokan megijednek magától a versenytől. Rettegni kezdenek attól, hogy mások legyűrhetik, és akkor vége a világnak. E félelemből táplálkozik az, hogy a nyugalom érdekében magát a versenyt kell elkerülni...

Már régen indítottunk szavazást. Most a cikk kapcsán nyilatkozhatsz arról, hogy számodra mit jeletn a versenyzés, a táncverseny? Ha Tovább.. mégy a hírben, akkor a szavazást megtalálod a jobb oldali blokkok között.

- A versenyhez, melyben nem ellenségek, hanem vetélytársak vagy egymást tisztelő ellenfelek vesznek részt, szükség van szabályokra is. A focista sem folytathatja a játékot, ha fölmutatták neki a piros lapot.
- Nagyon fontos, amit mond. A konstruktív verseny egyik fő kritériuma a szabálytartás. Nap mint nap olyan botrányos híreket hallunk, amelyek a korrupció eléggé gyakori előfordulásáról szólnak. A társadalmi diskurzusból arra lehet következtetni, hogy a verseny tisztességtelen. A társadalom napi szinten szembesül ezzel a kínos ténnyel. A média persze ráharap mindenre, ami elüt a normálistól. És azt harsogja, ez is csalt, meg az is csalt. Az nem hír, hogy vannak tisztességes versenyhelyzetek is. És olyan emberek, akik az erőfeszítéseiknek megfelelően jutnak előre. A társadalmi diskurzus nem ezt erősíti.

- A japán és amerikai versenykultúrát a helyszínen tanulmányozhatta. Miben különböznek e két nagy ország versenyszokásai a mienktől?
- A japánok feldicsérik ellenfelüket. Még véletlenül sem pocskondiáznak. Okos dolog az ellenfelet nagynak, erősnek, olykor szinte legyőzhetetlennek beállítani, mert ha vesztek, elmondhatom, nem egy senkivel mértem össze az erőmet. Ha győzök, a diadal értékesebb. Itt persze tisztában kell lennünk az ázsiai kultúra belső és külső csoportra vonatkozó fogalmaival. Az ellenfél tisztelete a belső csoportra - a japán a japánnal szemben - jellemző. A külső csoport - az ellenség - nem feltétlenül érdemel kíméletet, lásd a japánok második világháborúban tanúsított magatartását. Tény, hogy a japánok a belső csoportban nagyon világosan alkalmazzák azt a szabályt, hogy a versenytársamat nem alázom meg, nem semmisítem meg, hanem lehetővé teszem számára, hogy a vesztés után talpra álljon, mert ez által a társadalom egésze fejlődik. A japán verseny központi eleme az ellenfél tisztelete. És az, hogy a versenytárs motivál a nagyobb erőkifejtésre. Ez mifelénk jószerével csak a sport világában ismeretes.

- Amerikában nyilván más a helyzet, hiszen a soknemzetiségű, multikulturális ország a telepesek ádáz harcában, olykor gyilkos versenyében született.
- Az USA-ban hagyják elbukni a vesztest, de ez a nagy ország joggal hangoztatja, hogy Amerika a lehetőségek társadalma. Sok-sok alternatíva marad a bukás után is. Ha valaki elvitte az üzletet az orrom elől, nem omlok össze. Ez jó ok arra, hogy megerősítsem magam, s induljak a következő megmérettetésen. Az amerikai versenykultúra üzenete arra alapszik, hogy "ha van egy jó ötleted, bármit elérhetsz". Ebben benne van, hogy ha olyan vesztes vagy, aki nem talál kiutat, az a te bajod. Ha a társadalom alján vagy, te tehetsz róla. Nem valaki más.

- Ahhoz, hogy valaki tisztában legyen a saját korlátaival, amelyekkel a vereséget okolhatja, stabil önértékelésre van szükség. Mi a kudarcainkat rendre külső, rajtunk kívül álló okokkal magyarázzuk. Ez miért van?
- Gyönge lábakon áll az önbecsülés és az önbizalom. Ezért helyezzük kívülre a kudarc okait. Ez könnyebb, mint szembenézni a hibáinkkal. A magyar társadalmi önértékelés állandón csúszkál. Vagy lenézek mindenkit azok közül, akikkel versenyre kelek, vagy felnézek rá, és istenként tisztelem. Nincs olyan stabil önképünk, amely megakadályozna bennünket az "ő volt a hülye, én tökéletes vagyok", vagy "az én erre képtelen vagyok, mások sokkal jobbak" következtetés levonásában. Könnyű a saját hibák feldolgozása helyett a győztest csalással vádolni is. Ezáltal a győzelem értéke is viszonylagos. A győztes nem örülhet maradéktalanul, mert nem lehet tudni, hogy a környezete elismeri-e ezért....

- Ebbe azért belejátszik az irigység is. Ennek nálunk erős hagyományai vannak.
- Az irigység is versengő érzelem. Lehet pozitív is, amikor arra késztet, hogy az irigyelt dolog elérésére saját erőből tegyek erőfeszítést. Az amerikaiak úgy irigylik a gazdagot, hogy nem megvetik, hanem mindent megtesznek azért, hogy maguk is azok legyenek. Ezért vesznek részt a versenyben. Japánban már az iskolában is azt tanítják, hogy a riválist tisztelni kell, és az önfejlődés szolgálatába kell állítani. Mindenki világosan tudja, hogy milyen versengést vár el tőle a társadalom, és milyen versengést jutalmaz a csoport.